Lótörténelem

-II. fejezet: A ló és az ember-

Amint kifejlődött az Equus Caballus, ezek az állatok vándoroltak és az egész világba eljutottak. Ugye ma is másként néz ki a zord Skóciában egy Clydesdale, A sivaragok környékén egy masszív arab telivér és Amerikában a musztángok. Úgy 5000 évvel ezelőtt csodálatos dolog történt, az ember és a ló egymásra talált. Noha ugyan ez nem volt annyira szép, mint gondolnánk! Az ókori Rómában kegyetlen módszerekkel kényszerítették a lovakat a kocsi elé (tüskés zablákkal és orrfelhasítással!), és az ember háborúkba fojtotta a lovak ezreit.

 A lovas marhapásztorok -a cowboyok- eresetileg spanyolországból származnak. a 19. században, amikor az európai piónírok tömegesen özönlöttek a korlátlan lehetőségek hazájába, Amerika lakosainak száma egyre növekedett. A marhákat hamarosan már csak a húsuk miatt tartották, nem a bőrükért. Az amerikai Nyugat kopár vidékein egy marhának 30-40 hektárnyi legelőre volt szüksége, tehát irdatlan távolságokat kellet a csordának megtennie. Hogy gond nélkül követni tudják őket, a marhapásztoroknak lóra volt szükségük.                                                                                                                     Mégpedig nem akármilyen lóra. A cowboyok kezdetben kizárólag a gyors és megbízható musztángokon lovagoltak - bár ezeknek a lovaknak a befogása meglehetősen durva és kemény volt. Ezek után már igyekeztek csakis a munkájuknak megfelelő állatokat kitenyészteni: erős, jókötésű, és kissé nagyobb termetű lovakat takarékos, kényelmes mozgással, intelligens, önállóan dolgozó lovakat, amelyek minden helyzetben megőrzik nyugalmukat.

Ezekre a tulajdonságokra szükég is volt, ugyanis az életfeltételek hihetetlenül kemények voltak. A marhákat szünet nélkül felügyelni kellet, védeni és terelni. A cowboy sokszor hetekig egyedül volt, egyetlen társasága, a lova mellett. A lovas marhapásztor még ma is pótolhatatlan az amerikai Nyugat tágas síkságain.